– Hogy mondják azt, hogy elakadtam, nem tudom, merre tovább, és hogy mi lesz velünk?

 – Általában sírva.

Mi, életközepiek szép csendben beszorultunk két generáció közé: a kamasz gyerekeink és az öreg szüleink közé. Miközben az ő látványos és problémás változásaikat próbáljuk menedzselni 24/7-ben, a mi változásaink szóba se kerülnek, pedig ugyanolyan horderejűek. Lábon hordjuk ki, elhallgatjuk és elhanyagoljuk őket. A kamaszokra meg az öregekre van külön szó, van hozzájuk irodalom, sztereotípiák és közszájon forgó megoldási javaslatok.

Ránk miért nincs? Legalább egy érintett stand-up humorista foglalkozhatna őszintén a témával. Mondjuk Kovács András Péter.